Várható megjelenés: 2025. február 20.
 
„Ha tudni akarod, hogy egy nemzet mennyire becsüli a múltját, nézd meg a temetőit”.
(Széchenyi István)
 
A temetőink rendben vannak, ám a kommunista diktatúra alatt létrehozott, kijelölt rabtemetők állapota és története annál sötétebb: a rabtemetőket a rendszerváltoztatásig nem volt szabad látogatni, nem volt szabad beszélni róluk. Az áldozatok családjainak többsége pedig azt sem tudta, hogy merre is lehet kivégzett, vagy a fogva tartás alatt elhunyt szerette. A diktatúra
erőszakszervezete és -gépezete nem, vagy csak jóval később értesítette őket a tényről, hogy meghalt a hozzátartozójuk. Abban a diktatúrában, amelyet a szovjet tanácsadók és a Vörös Hadsereg segítségével a magyarországi kommunisták – akiknek egy része Moszkvából érkezett vissza – a hatalmukat
úgy tudták kiépíteni, fenntartani és megtartani, hogy több tízezer emberéletet vettek el, milliókat pedig megnyomorítottak. Tuhacsevszkij marsall már régen kifejtette, hogy az elfoglalt területek gyors szovjetizálásának folyamata kizárólag a terror és az erőszak korlátlan alkalmazásának a módszerével, valamint az agresszió folytatásához szükséges tartalékok zsákmányolásával lehetséges. Ezt tökéletesen végrehajtották, miközben végképp el akarták törölni a múltat az emberekkel, családokkal együtt. Példát kellett statuálni, ezért a saját „elvtársaikat” sem kímélték Rajk László volt belügyminiszteren, Pálffy Oesterreicher Györgyön, a HM Katonapolitikai Osztály vezetőjén keresztül egészen Nagy Imre miniszterelnökig. Ártatlanul, politikai okokból elítélt, bebörtönzött, kivégzett, internált, kitelepített, kényszerlakhelyre hurcolt emberek százairól, családok tízezreiről beszélünk, akiktől a házkutatások, lefoglalások, kilakoltatások során elvették emlékeiket, tárgyaikat, fényképeiket, otthonaikat. A politikai okokból letartóztatott tízezrek, akiknek letartóztatási, vizsgálati anyagait, ítéleteit – már ha voltak – eltüntették, megsemmisítették. És azok a politikai foglyok esetében, akik fogva tartásuk során meghaltak, vagy kivégezték őket, még a tetemüket – mint Blahó Jánosét, Kovács Istvánét –, neveiket – álnéven, mint Páter Vezér Ferencet, Tóth Lajost –, sírjaikat is eltüntették. Egy nagyon sötét korról van szó, ahol az emberi élet egy ideológia megvalósításának jegyében gyakorlatilag semmit sem számított. De nem számított az sem, hogy ki hány esztendős, hogy nő-e, vagy férfi. Sopronkőhida, Vác, Budapest Új Köztemető 298-as, 301-es parcella, Márianosztra, Szeged… Csupa olyan helyszín, ahol ma is fehér foltok, feltáratlan tragédiák, élettörténetek lapulnak, rejtőzködnek a föld alatt. Hiszen a kommunista hatalom nem is akarta, hogy mindezeket bármikor is feltárják, vagy kiderüljön, láthatóvá váljon a szörnykorszak valódi arca.
A rendszerváltoztatás után számos megoldott történetről, feltárt ügyről olvashatunk, de még máig rengeteg olyan eset, családok és egyéni történetek vannak fehér foltban és a homályban, amiket kötelességünk felderíteni, megírni. A jelen kötet második javított, újraszerkesztett kiadását tartja kezében az olvasó, frissített adatokkal, információkkal, sikeres és sikertelen feltárásokkal. Rengeteg kutatást és adalékot, információt tartalmaz a munka a korszakot kutatóknak és elsősorban azon családoknak, akik már feladták a reményt, hogy az 1945–1963 között politikai okokból kivégzett, vagy fogva tartás során meghalt hozzátartozójukat felleljék.
Dr. Körösmezey László volt recski internált a következőket írta visszaemlékezésében: „A sztálini embertelenség országkormányzás szintre emelése, akár a hatalom megszerzése, akár megtartása érdekében teljességgel megengedhetetlen. Ezen erőszaknak egyik eszköze a koncentrációs tábor. A szovjet mintára épített recski tábor hazai prototípusa volt a kényszermunkatáboroknak. Mi ennek hazai sajátosságaival ismerkedhettünk meg. Megtapasztalt kigondolója, táplálója és terjesztője a kommunista ideológia. Mi, magyarok
ennek az ideológiának több árnyalatát is kipróbáltuk és minden porcikánkkal elutasítjuk. Sajnos, nálunk is vannak hívei, de csak haszonlesők, nyugaton pedig azok, akik csak hírből ismerik, de saját bőrükön nem próbálták ki. Feladatunk, hogy akik közvetlen érintettjei voltunk ezeknek a történelmi csapásoknak, a nemzet, sőt az emberiség közömbös, sőt ellenérdekelt, felejtésre hajlamos hányadának emlékezetét ébren tartsuk. Ezért kell folytonosan hangoztatni, ismételni, napirenden tartani minden lehetséges fórumon. (…) Ez a mi munkánk, és nem is kevés.”
Ez a történész, a kutató és az antropológus munkája. És ez nem is kevés. Tanulságos olvasást a kötethez.
Bank Barbara