Várható megjelenés: 2025. november.
GULAG könyvek 2.
 
Őszinte leszek, amikor e könyv szerzője, Rónai Ernő elhozta hozzám a kéziratát és közölte, hogy abban háborús és hadifogságban töltött idejének emlékeit jegyezte fel, nem fogadtam őt a legnagyobb bizalommal A háborús élmények feltárását Barbusse-től és Remarque-tól kezdve számos hivatott író, a hadifogságbéli gyötrelmeket pedig Kuncz Aladár és Markovits Rodion legalábbis annyira kimerítették müveikben, hogy utánuk méltán merülhetett fel bennem a kérdés, mi mondanivalója lehet túl az ő mondókájukon egy had- és fogságviselt, ma negyvenéves férfinek, aki hozzá még eddig nem is művelte a szépirodalmat?! (…)
Mondom, bizalmatlan voltam és kedvetlen a „Krasznojárszk”-kal szemben. Annál inkább tudom azonban most, hogy lapról lapra fokozódott érdeklődéssel, sőt az izgalom lenyűgőzöttségével olvastam végig Rónai Ernő emlékiratait – megbecsülni mindazt, amit az itt következő körkép elébem tárt. Olyan volt a két est, amelyen át a „Krasznojárszkot” olvastam, mint egy fantasztikus utazás. Rázós szekéren a világ legfenségesebb tájait utaztam be Rónaival. Félelmetesen komor, ördögien kínzó tájviziók éppúgy elperegtek lelki szemeim előtt, mint a legmegindítóbb emberi jóság és önfeláldozás napsütéses madártávlatai. Mert ebben a könyvben a megírás technikáját toronymagasan a megfigyelés, a stílus sallangját emberek százainak oly hív, realisztikus és szuggesztív ábrázolása múlja felül, ami egyik percben megríkat, a másikban hátunkat borzongatja, hogy a továbbiakban derűre hangolódjunk, megszeressünk egy-egy embertípust.
A legnagyobb kaland regénye ez a könyv, a „regény” fogalmának minden pretenciója nélkül, mert hiszen vérrel irt oldalain megtörtént, átélt valóságok hiteles mozgóképei kergetik egymást, hogy a szerző visszaemlékezésével karöltve az olvasó lúdbőrözzék. Különös, hogy Rónai Ernő, aki nem hivatásos Íróember, mennyivel életteljesebben, elhihetőbben bűvöli elénk azt a világot, melynek szenvedő hőse volt, mint oly sok rutinos író.
Az élmény beszél e könyvből a gyakorlott és mesterkedő toll helyett. Az élmény veti felszínre a maga bábjait, a feledhetetlen bűbájos lelkű ufai lányokat, eov-egy orosz, vagy kirgiz krisztus-szellemet, másik és talán túlnyomóbb oldalain pedig a Samara-kormányzóságbeli haláltábor és a krasznojarszki parancsnokság minden emberi érzésből kivetkezett hiénáit. A Csernovitz melletti Csardaki magaslat infernójától, hol a 101-ik közös gyalogezred színevirága harapott fűbe a háború közepén, mily hihetetlen útvesztőkön kellett járnia annak át a Jenisszej-sziget fekete liliomos fövenyén, át Pensán, Omszkon, a Kolcsák forradalmon, vörös poklokon, a menekülés borzasztó lopakodásain, – aki így tudja most, húsz évvel egy lezárt fejezet után elmondani nekünk emberi közösségek soha máskor át nem élt hányattatásait?!
Nem! Kuncz Aladár és Markovits Rodion, Barbusse és Remarque után is új, váratlan, meglepő és megdöbbentő adathalmazt ont elénk e könyv! Némely helyén az írástechnika eleganciájának hiánya mellett is hasonló finom- idegrezdüléseket idéz olvasóiban az emberi vagy asszonyi lélek feltárása közben, mint a „Fekete kolostor” legmegindítóbb oldalai. Csakhogy az élet s így a hadifogoly élet ritmusa, tombolása is más volt Szibériában, mint Noirmoutier-ban. A szigorú, megrendszabályozott francia fogoly-élet helyett ott a végtelen keleti szteppék korlátlan lehetőségei, mérhetetlen távlatai mennyivel több kiélést nyújtottak hadifoglyok számára kezdeményezések vakmerősége, önsorsuk intézése, az élet és halál peremén való szörnyűséges danse macabre terén?!
Az élet, amit holt betűkbe lehelt, az emlékek, melyek húsz év múlva is töretlen frissen kisértenek vissza, emeli Rónai Ernő hatalmas emlékiratát a könyvpiac megszokott eseménytelenségéből azzá a szokatlan művé, amely időálló.
Azt hiszem, nem tévedhetek, amikor leszögezem, hogy „Krasznojárszkot” egyforma odaadással fogják olvasni, akik részesei voltak a világháború vagy hadifogság embertelenségeinek, de azok is, akik ezekről mint utódnemzedék már csak beszélni hallottak. Mert Rónai Ernő emlékirata látomásosan igaz és újszerű.
Tabéry Géza, Nagyvárad, 1938. november 5.