Két háborús könyv – Két világháború – Egy zseniális hadvezér
 
800 oldal, 180 korabeli fotó és térkép, Rommel világháborús rajzai és filmbe kívánkozó csatajelenetek sora.
 
A könyvcsomag elérhető 2026. szeptember 15-től.
 
Első könyv:
Valószínűleg többségben vannak azok, akik nem a legeredményesebb magyar sivatagkutató, hanem Erwin Rommel neve miatt vették kezükbe ezt a könyvet. Ők lehet, hogy elsőre csalódtak kicsit, amiért nem nagy ívű tankcsaták vagy gyalogsági rohamok véres krónikáját kapták, hanem elsősorban egy olyan felfedező útinaplóját, aki mellesleg katona is volt. Hogy megértsük, miért több egy klasszikus értelemben vett háborús memoárnál a könyv, ahhoz érdemes áttekinteni, milyen út vezette a se nem angol, se nem beteg szerzőt a második világháború egyik legegzotikusabb hadszínterére, ott pontosan mit végzett, illetve mi lett a későbbi sorsa. Ez a történet legalább olyan érdekfeszítő, mint a német hadvezér pályafutása. Hősünk számára ugyanis korántsem volt terra incognita a „halál birodalma”, hiszen az 1930-as években épp ő töltötte meg tartalommal a térképek azon részét, ahol azelőtt a Líbiai-sivatag helyén fehér foltok hirdették, merre nem járt hosszú évszázadokig ember. Almásy László leghíresebb könyve a második világháború után indexre került, s példányait még a közkönyvtárakból is kivonták és megsemmisítették. E kötet megírása vádpontként szerepelt ellene a népbírósági eljárásban. Az ügyész úgy tette a vád tárgyává e művet, hogy egyetlen sorát sem olvasta el. Az akkori időket jellemzi, hogy az indexre tett műből – megjelenése után alig három esztendővel – még a vádhatóság buzgó tagjai sem voltak képesek egy példányt szerezni. A védőknek kellett e könyvvel bizonyítani, hogy a vádak igaztalanok. Végül Almásyt a bírák felmentették.
 
Második könyv:
„A háború vérzivatarából kiemelkedő, nagy hadvezér, mondta róla Churchill, 1942-ben.
Ebben a könyvben az 1914–18. évi világháború több harcát írom le, ahogy azokat mint fiatal tiszt átéltem. A legtöbb leíráshoz megjegyzéseket fűztem, hogy a harccselekményből le lehessen vonni a tanulságokat.  A közvetlen a harcok után készített följegyzéseknek az a céljuk, hogy a fegyverbíró német ifjúságnak megmutassák, hogy a német katona, különösen a gyalogos, milyen odaadással és bátorsággal harcolt a négy és fél éves háborúban Németországért. Meg kell mutatnunk, hogy a harceszközökben és a létszámban mutatkozó alárendeltség ellenére, a német katona milyen hallatlan teljesítményre volt képes az ellenség előtt és hogy alsóbb vezetésünk is mennyivel felette állt az ellenségnek.  Végül szolgáljon ez a könyv arra, hogy azok a tapasztalatok, amelyeket a legnehezebb harcokban, sokszor nagy fáradságok és áldozatok árán szereztünk, ne menjenek feledésbe írja Erwin Rommel emlékirata elé.
Rommel az első világháború elején, 1914 szeptemberében egy roham során kézitusában megsebesült, kórházba került, 1915 januárjában visszatért a frontra, ahonnan az év végén keletre helyezték az Alpesi-hadtesthez (Alpenkorps). 1916-ban a román fronton harcolt, majd Olaszországban a caporettói áttörésnél rohamcsapatával megszolgálta az akkor létező legmagasabb német katonai kitüntetést, a porosz Pour le Mérite-et (Blauer Max). 1917-ben zászlóalját Franciaországba rendelték, majd vissza Romániába. A második ojtozi csatában vett részt, ahol ismét megsebesült: karon találták. Bár sok vért veszített, kórházba nem ment, csupán egy kötéssel folytatta tovább a harcot. 1918 januárjától az Alpenkorps törzsében szolgált.
*
Ebben az időpontban lép Románia is a porondra, mint további ellenfél. Azt hiszi, itt az ideje, hogy beavatkozásával az entente döntését meggyorsítsa és szövetségesétől nagy zsákmányt remél. 1916. augusztus 27-én Románia megüzeni a hadat a központi hatalmaknak. Félmillió román katona átlépi a határt, hogy megszállja Erdélyt. Mikor a württembergi hegyivadász-zászlóalj október végén vasúti szállítással megérkezik Erdélybe, Dobrudzsában, Nagyszebennél és Brassónál gyönyörű győzelmeket aratunk, és a románokat visszadobjuk határainkon. A döntés azonban még nem történt meg. A román hadsereget, amely néhány héttel ezelőtt vérmes reményeket táplált, most orosz csapatok segítik meg. A petrozsényi elrobbantott vasútvonal mentén Pujban rakják ki a zászlóaljunkat. Lejárt, rossz és mindenféle oszlopokkal eltorlaszolt úton megyünk előre Petrozsénybe. Hogy előre tudjunk jutni, a következő rendszabályokat léptetjük életbe: A századok élrajai feltűzött oldalfegyverrel mennek. Helyet csinálnak az utat ismételten eltorlaszoló zagyva tömegben. A századok járműveit jobbról-balról legénység kíséri. Ahol a mély talajban attól lehet félni, hogy a lóerő nem elégséges, ott erős férfikarok segítenek. Így haladunk lassan és folytonosan előre. Elfogott románok hosszú hegyes kucsmákban jönnek velünk szembe.