Várható megjelenés: 2024. november.
A kulináris-művelődéstörténeti kuriózumot Bánffy Miklós múzsája, Szilvássy Carola állította össze. A legendárium szerint báró Kemény János feleségének nyújtott segítséget, ugyanis a skót-görög származású Augusta Paton nem ismerte a tradicionális erdélyi főúri konyha titkait, márpedig Marosvécs úrnőjeként számos társadalmi eseménynek volt a házigazdája. Milyen volt egy erdélyi kastélybeli ebéd? Hála a szerzőnek a Richelieu-pulyka erdélyi készítési módját most már bárki tudhatja, csak éppen kedvünk, időnk és hozzávalónk legyen a reprodukálásához. Leírja a nyúl- és libamájpástétomot, a citromos-tejfölös nyelvet, a bechameles roulade-ot, a narancsos tormát vagy a boros-paradicsomos sauce-t. Talán más leírásokban is megtalálhatók ezek, de e könyv receptjeinek elkészítési módja egyedülálló. Mert a rizottót szinte minden szakácskönyv felsorolja, de olyat, hogy a rizst kockára vágott csontvelőben kell megpirítani, vagy hogy a nyúlhátát s egy libamájat először kevés borral megöntözve kell megsütni, vagy hogy a csirkét hogyan lehet tárkonyosan elkészíteni, vagy hogy milyen a májával, zúzájával és finoman tört mogyoróbéllel töltött törökös-magyaros csirke vagy a Chocolade-consommé és a tormaparfait mind megannyi ételkülönlegesség, íz-tűzijáték talán csak itt olvasható, jegyzi meg Marosi Ildikó, a kötet összeállítója. A másik érdekessége és értéke a szakácskönyvnek, hogy a szerző nagyon sok receptnél feltünteti a származás helyét vagy személyét; hogy hol és kitől tanult egy-egy ételkészítési módot. Például így jelzi: Szivágy, Vécs, Záh, Gyalu, Sáromberke, Széplak, Burg; vagy Bethlen Margit, Purjeszné Óvári Olga, Róbert szakács, Wesselényi Ida, Bánffy Katinka, Béldy Györgyné, Zichy Mélanie, Toldalaghi Elise stb. Egy kis szegmentuma ez annak a történelmi színtérről eltüntetett, lesepert erdélyi arisztokráciának, földbirtokos és dzsentrivilágnak, amelyet úgy is, mint magyar múltat, úgy is, mint úgynevezett kizsákmányoló réteget a szó legbarbárabb értelmében megsemmisítettek Erdély földjén. És szerte Kelet-Európában és Oroszországban. Ennek tragikumáról, társadalmi és gazdaságpolitikai következményeiről ezután még sokkal többet fognak írni az elemzők, mint ahogy eddig tették. Hogy ez a magyar történelmi osztály mennyi értéket – tárgyit és szellemit – akkumulált és hagyott ránk a századok során, azt a fiatalabb nemzedékek föl sem tudják mérni. És hogy értékeiket a transzilván kisebbségeknek kijáró beteg ellenségesség és gyűlölet pluszenergiájával taposták szét a második világháború végén és az osztályharc éveiben, az vitathatatlan. Gondoljunk csak az istállókban és a falusi budikhoz vezető sárban „téglának” használt fóliánsokra, a viaszosvászon-terítő helyett falusi konyhaasztalokra fölszabdalt olajfestményekre, az eltüzelt antik bútorokra, a kiirtott parkokra, felgyújtott épületekre... Nem lehetett egyszerű lelkiismeretlenség, ahogy az erdélyi Verszália, Bonchida épületegyüttesében a bufteai filmesek sorozatosan robbantásos háborús jeleneteket forgattak, ahogy felgyújtották a reneszánsz keresdi kastélyt, hadd pusztuljon az egész! Ahogy gabonaraktárrá alakították, egerek prédájává változtatták az udvarházakat, de hány kastélyt és kúriát, kriptát romboltak le és hordtak szét kövenként, téglánként, gerendánként, és még a puszta helyüket is fölszántották! Ha ebből az elsüllyedt vagy elsüllyesztett világból az étkezési kultúrájuknak, magánéletüknek akár csak egy kis töredékes nyomjelzője fennmaradt – az is fényt vethet civilizációjukra, igényeikre, kapcsolataikra.
A kolozsvári születésű Szilvássy Carola (1876–1948) kora egyik leggazdagabb családjának leszármazottja volt. A 20. század első évtizedeiben összegyűjtötte az erdélyi arisztokrata családok menüit, étkezési szokásait, majd lejegyezte őket. A Receptek sokat forgatott, vonalas füzetei báró Kemény János hagyatékának rendezése közben kerültek elő.